;)
Még egyszer Fadruszról…
2018 03 14.
Mint a javító vagy sanda szándékkal, és sokszor érzéketlenül felvitt vakolat vagy festékréteg levakarása után előbukkanó freskó, úgy jött elő az idő, a feledés és a közöny hordaléka alól a szobrász életútja, fiatalkori útkeresése és küzdelme, majd a siker és az elismerés számtalan megnyilvánulása, amikor a Pozsonyi Kifli Polgári Társulás által meghirdetett tematikus városnéző sétára készültem. Fadrusz János neve a művelt közönség körében ismert, de gyanítom, hogy főleg Pozsonyban kevesen tudnának róla egy-két összefüggő mondatnál többet vagy annyit se mondani. Van itt ugyan egy külvárosi utca, amely a nevét viseli, de ettől még a köztudatban nincs jelen. Nehéz ennek bántó okairól úgy írni, hogy közben ne újabb bántás legyen az eredménye. Nem ez a szándékom. Inkább az, hogy e cikk nyomán Fadrusz János szobrász életútja szélesebb körben váljék ismertté, és nem csak Pozsonyban.
A fiatal szobrász
De ki volt ő, akit oly méltatlanul elfeledett az utókor? Mielőtt kísérletet tennék a feledés homályának eloszlatására, meg kell követnem azokat, akik számára Fadrusz nem ismeretlen, sőt, a mindennapjaik része. Azokat, akik naponta vagy időről időre megcsodálják legkiválóbb alkotását, a kolozsvári Mátyás-szobrot vagy más, ma is köztéren látható kisebb műveit, Wesselényi Miklós zilahi szobrát, Tisza Lajos szegedi emlékszobrát, a kisbéri Wenckheim-szobrot vagy a budavári palota atlaszait és kapuőrző oroszlánjait, esetleg múzeumok, galériák raktárjainak mélyéről időnként a kiállítóterembe kerülő kisebb plasztikáit. Ezek némelyikével csak az a baj, ami sajnos más szobrászokat is sújt, hogy az emberek többsége azt még csak-csak tudja, kit ábrázol egy-egy szobor, de az alkotója nevét már sokszor hiába kérdeznénk tőlük.
Egy szegény zsellércsalád gyermeke
Visszatérve azonban ahhoz, hogy Pozsonyban ma Fadrusz neve keveseknek mond valamit, azzal folytatnám, hogy nem mindig volt ez így. Sőt! Amíg a Duna-parton, az egykori koronázási domb helyén még állt a koronázási emlékmű, a Mária Teréziát, valamint egy magyar főnemest és egy közvitézt ábrázoló szoborkompozíció, az alkotóját, Fadrusz Jánost megkülönböztetett tisztelet övezte a városban, a hírneve pedig országos volt. Amíg azonban ide eljutott, egy közhellyel élve, nagyon sok víz lefolyt a Dunán.
Amikor ugyanis megszületett 1858. szeptember 2-án, csak egy szegény zsellércsalád gyermeke volt. Hogyan is gondolhatta volna bárki, hogy a morvaországi Radeschoffból (Radošov) vagy Wessely a. d. Marchból (Veselí nad Moravou) bevándorolt Johann Fadrus és a pozsonyi Theresia Ewinger gyermeke egyszer Magyarország ünnepelt művésze lesz. Apai felmenői még sajtkészítők voltak valahol Svájcban, majd ebbéli tudásukat Morvaországban, Kaunitz herceg birtokán kamatoztatták a 18. század közepétől, mígnem hősünk apja, idősebb Fadrus János Ferenc elérkezettnek nem látta az időt, hogy a jobb élet reményében Magyarországra költözzön, ahol 1853. július 23-án illetőséget nyert Pozsonyban. Itt ismerkedett meg egy régi pozsonyi szőlőműves, Ewinger Ferenc és francia gyökerekkel rendelkező felesége, született Sommerer Rozália Terézia nevű leányával, akit 1858. augusztus 1-jén feleségül is vett. Röviddel házasságkötésük után a fiatal pár elköltözött az első lakhelyéről, a Virágvölgyből, és a Vár úton levő Pálffy-kastély udvarának egyik melléképületében gazdálkodásba kezdett. Teheneket tartottak, a gazda kijárt a szőlőbe is munkásnak, miközben az asszony a tejgazdaságot irányította. Házasságuk folyamán tíz gyermekük született, de közülük csak öt, Jánoson kívül Borbála és Lujza nevű nővére, valamint Lajos és Károly nevű öccse élt meg magasabb kort (a legfiatalabb Károly azonban mindössze 15 évet).
Fadrusz gyermekkori arcképe
A Pálffy-udvarban a család eleinte élte szorgalmas hétköznapjait, János is kijárt apjával a szőlőbe, hogy a munka végeztével segítsen neki hazacipelni a lemetszett szőlővenyigéket meg a teheneknek való takarmányt, majd pedig hordta szét a szomszédoknak az eladó tejet. Szülei hatéves korában beíratták őt a közeli dómiskolába, ahol azonban csak középszerű eredményeket ért el. Közben Fadruszéktól a szerencse is elpártolt. A tehenek egy állatjárványban elpusztultak. A családfő még próbálkozott fuvarozással, de első útján megvadultak a lovai, ő karját törte, s onnatól kezdve – béna karral – már csak napszámosként dolgozott mások szőlejében. A családfenntartás terhe az anyára nehezedett. A Pálffy-udvarból visszaköltöztek a külvárosba, ahol a Virágvölgyön átvezető Országút 67-es számú épületében, a plébániatemplommal szemben kis szatócsboltot nyitottak – az volt sok évig a bevételük legfőbb forrása.
Fadrusz János szülőháza a Pálffy-udvarban. Az épület ma már nem áll. (Vár út / Zámocka ulica 47.)
A kis Jánost átiratták a virágvölgyi iskolába, de itt sem tartozott a legjobbak közé, meg is bukott, és betegség miatt is évet vesztett. Ennek ellenére bekerült a dómreálba, ahol nem túlságosan biztató eredményekkel két évet bírt ki. Ekkor már 14 éves volt, és a szülei jobbnak látták őt valamilyen mesterségre adni. Ezt azonban maga választhatta ki, s az atletikus alkatú János – hogy a testi erejének is hasznát vegye – 1871-ben a lakatosság mellett döntött. Képzeletét különben is élénken mozgatták már ekkor a főúri paloták és tehetős polgárok házainak csavargásai során megcsodált díszkapui, rácsai és egyéb kovácsoltvas díszei. Ezek közül sok a Leinwander-féle műhelyben készült, így ide került inasnak. Szegény édesanyja nem sejthette, hogy éppen ezzel nyílt meg résnyire János előtt a művészet világába vezető kapu. Történt ugyanis, hogy az egyszerű asszonynak egy javasasszony azt jósolta, a fiából művész lesz. Meg is ijedt az anya kellőképpen. Méghogy az ő fia kötéltáncos vagy csepürágó künsztler legyen – mást ugyanis a művész alatt nem igen tudott elképzelni. Azt már nem! Tanuljon csak becsületes mesterséget!
Önműveléssel a tehetség kibontakozása felé
A lakatosműhelyben azonban fokozatosan felszínre tört János lappangó művészhajlama. Rajzkészségét az inasok vasárnapi ismétlőiskolájában hamar észrevette és biztatással jutalmazta az őt oktató Brandl Antal szobrászművész, aki a reáliskola rajztanára volt ekkor. A későbbi nagy művész azonban a műhelyben álmodozva, ábrándozva lustának tűnt fel mestere előtt, amiért verést is kapott. Apja ezt nem tűrhette, és más mestert keresett számára. Neurohrernél már jobban megbecsülték, s a lakatosmesterséget olyannyira kitanulta, hogy amikor 1874-ben felszabadult, a vizsgamunkaként készített díszes vasrácsát a kézműipari egylet aranyéremmel tüntette ki.
Vasalóállvány , amelyet a fiatal lakatosinas készítette anyjának
János ez idő tájt döbbent rá, hogy a műveltsége hiányos, és lázasan képezni kezdte magát. Tudásszomjának kielégítésében egy könyvkötőtanonc volt segítségére, aki éjszakára könyveket kölcsönzött neki. Mint egy későbbi levelében írta reménytelen szerelmének, Biard bárónőnek: „Azzal a kis műveltséggel, amit a két reáliskolai osztály elvégzése adott, lakatosinas lettem, és a napi munka terhe alatt is volt erőm és kedvem a magam művelésére. A szeneskamra vagy a padlás ócska vastörmelékei közt tanulmányoztam a világtörténetet és olvastam a klasszikusokat.” Olvasta is kitartóan Goethét, Schillert, Hamerlinget és másokat, a lelkében pedig dúltak az indulatok. Még csak másolta rajzfüzetébe a pozsonyi műalkotásokat, de már elképzelte, hogyan lép a nagyok nyomdokába. Szeme előtt Georg Rafael Donner, Viktor Tilgner példája lebegett. De hosszú út állt még előtte.
Fadrusz lakatoslegénykori arcképe
Engel Károly szobafestő, a tanonciskola rajztanára, aki szívén viselte Fadrusz sorsát és ismerte a fiatal lakatoslegény titkos álmait, 1875-ben a Zay-Ugrócon nemrég megnyílt faszobrásziskolába irányította őt. Itt aztán faraghatott kedvére, amennyit csak akart, ki is tanulta a faszobrászat minden csínját-bínját, de ő másra vágyott. Remélte, hogy egyszer kőből, bronzból készít szobrokat. 1879 őszéig maradt itt, aztán berukkolt. A katonáskodást Prágában tudta le. Intelligenciájának köszönhetően a szakaszvezetőségig vitte, de a kaszárnyai életet elvesztegetett időnek tekintette, nemigen bírta az itteni fegyelmet sem, többször került fogdába kötelessége elmulasztása miatt. A katonaélet sivárságát azzal igyekezett ellensúlyozni, hogy kimenői során Prága műkincseit tanulmányozta. Különösen két műtárgy váltotta ki csodálatát. Az egyik a Hradzsinban felállított Szent György-szobor, a Kolozsvári testvérek 1373-ból származó alkotása, valamint Josef Myslbek kereszten függő Krisztusa. A híres cseh szobrásszal meg is ismerkedett, és később is kapcsolatban maradtak. Myslbek erre így emlékezett: „Egy napon, még 1880-ban történt, egy katona keresett fel műtermemben, és megkapó közvetlenséggel beszélt arról a tiszteletről, mellyel művészetem iránt viseltetik. A fiatal katona lelkesedése meghatott, s Fadrusz később is többször felkeresett. Sokat beszéltünk művészetről, és őszintén összebarátkoztunk. Én őt igazán megszerettem. Később sem feledkeztünk meg egymásról, Fadrusz elküldte volt Mária Terézia-szobrának nagy fotográfiáját.”
Fadrusz katonabajtársai között
A katonaság aztán a benne rejlő tehetségének és különleges ügyességének köszönhetően a vártnál hamarabb ért véget. Az erős, ügyes fiatalember a Duna mellett felnőtt fiúként igen jól megtanult úszni, és ennek köszönhetően százada úszómestere lett. Amellett, hogy így alkalma nyílt tanulmányozni a férfitestet, amikor ideje engedte, faragott is, munkáival pedig megajándékozta feljebbvalóit. Egy alkalommal egyik generálisa jött az uszodába, s mialatt fürdött, Fadrusz egy botnyélre kifaragta a fejét. Ezt látva – és a vele való beszélgetés hatására – a generális felülvizsgáltatta, és hazabocsáttatta őt. „Nem arra való a te időd, János, hogy úszómester légy a 72. gyalogezrednél” – magyarázta a bölcs katona. Ez 1882 júliusában történt, s két évre rá Fadrusz véglegesen megkapta az obsitot.
Batka felfedezettje
Az útja azonban továbbra sem volt akadályoktól mentes. Vissztérve Pozsonyba, anyja mellett, egy kis hátsó udvari szobában faragóműhelyt rendezett be magának. Közben voltak próbálkozásai, hogy eltartsa magát. Kádárműhelyben hordófeneket faragott, egy porcelánfestő műhelyből majdnem a herendi gyárba került mint tervező, de az ígért jó fizetés ellenére inkább tovább küzdött, hogy megvalósítsa művészi álmait. Már elismert szobrászként ekként emlékezett erre az időszakra: „Szent Isten! Mennyi tükörrámát és óraállványt, mennyi szekrényfödelet és falipolcot készítettem. És a sétapálcák és az esernyőnyelek milyen tömegét szolgáltatta ez a két kezem! Takaros kis erdőt alkotna mind együtt. Oly faragási düh fogott el, hogy már nem is nézhettem ennek a világnak a fatárgyait, ha nem mutattak holmi figurát, cifraságot. Ki tudja, mi nem történt volna, ha idejekorán ki nem veszik a markomból azt a veszedelmes bicskát, s a mintázófát nem nyomják belé?”
Hordófenék, fafaragvány
Pedig ha nincs a faragóbicska, talán az életének az a meghatározó pillanata sem jön el, amely az igazán nagy szerelmet jelentette számára. Történt ugyanis, hogy 1883-ban a pozsonyi Hummel-emlékmű javára rendezett koncerten fellépett Anton Grigorjevics Rubinstejn, és itt pillantott meg egy pompás termetű, kékesfekete hajkoronájú, feltűnően szép nőt. Az impozáns jelenség Therese Biard bárónő volt. Megismerkedésükhöz azonban kellett némi véletlen szerencse is. Fadrusz ugyanis egy kiállítás alkalmával összetalálkozott egy zay-ugróci ismerősével, aki viszont rokona volt Biard bárónő gazdatisztjének. E találkozásnak köszönhetően ismerkedett meg a majdani művész azzal a nővel, aki iránt beteljesületlen szerelemre lobbant.
Fadrusz a fafaragó iskola növendékei között
Az a bizonyos kiállítás azonban más okból is fontos volt Fadrusz életében. Igazából ez volt szobrászművészi pályájának első jelentős állomása. Amikor ugyanis a lapok megírták, hogy a Pozsonyban született Johann Nepomuk Hummel zeneszerzőnek szobrot állítanak, s ennek javára kiállítást rendeznek magántulajdonban levő műtárgyakból és pozsonyi művészek alkotásaiból, Fadrusz elérkezettnek látta az időt, hogy a nyilvánosság elé lépjen. Jó ismerőse, későbbi barátja, Drodtleff Rezső könyvkereskedő közbenjárásával felkereste a kiállítás rendezőjét, Batka János városi levéltárost, s közölte vele, hogy ő is kiállítana egy Ahasvérus-fejet. Batka rendkívüli érzékkel ismerte fel a tehetséget, és bizalmat előlegezett az ismeretlen fiatalembernek. Fadrusz némi késlekedés után elkészítette az örök vágyódás, a kielégítetlen sóvárgás jelképének, a bolygó zsidónak, a bozontos szakállú, szétszórt hajzatú öregembernek a portréját. Érdekes volt az általa alkalmazott technika, amely megmutatta, milyen messze van még a vágyott céltól, amikor már szobrásznak nevezheti magát. Fadrusz ugyanis kiöntött egy gipsztömböt, és azt bicskával kifaragta. Az elismerés azonban így sem maradt el. A kiállítás közönségének tetszett a mű, neve kezdett bekerülni a köztudatba, ami jórészt Batka Jánosnak volt köszönhető. A műértő városi levéltáros fáradhatatlanul egyengette az útját. Később megmutatta Fadrusz gnómokat ábrázoló újabb kőfaragását a Pozsonyba hazalátogató neves bécsi szobrásznak, Viktor Tilgnernek, és a mester hajlandónak mutatkozott a tehetséges művészjelölt további képzéséhez ingyen hozzájárulni. Mindezt még betetőzte az is, hogy Batka kitartó igyekezetének köszönhetően a pozsonyi első takarékpénztár évi 600 forint segélyt szavazott meg Fadrusz bécsi tanulmányinak támogatására.
A Gnómok, kőfaragvány
Ez most már igazán a szobrászat halhatatlanjai közé vezető út kezdete volt számára, bár ezt akkor még senki sem sejthette. Pozsonyt reményekkel telve hagyta el 1886 júniusában.
A pozsonyi szobrászzseni
Bécsben egyfelől Tilgner műterme várta, ahol a mester avatott kézzel irányítgatta őt a szobrászathoz szükséges mesterségbeli tudás megszerzésében, másfelől viszont bizakodott, hogy szerelme viszonzásra talál annál a nőnél, aki azonban csak barátságát kínálta neki. Therese Biard bárónő nem kezelte magához illő partnerként, férfiként az egykori lakatosinast. Hiába írta neki János, hogy „annak az asszonynak, aki után legtitkosabb álmaimban vágyakoztam, akinek büszke ajkát megcsókoltam, akinek isteni testét a karjaimban tarthattam, ennek az asszonynak adózzak barátsággal? Ezt nem kívánhatja tőlem…” A delnő hajthatatlan volt. A szerelmes férfi hiába kérlelte, hogy legyen a királynője, ekkor ez nem adatott meg neki, csak évekkel később a szobrásznak…, de az a „szerelmetes királyasszony” már kőből volt. Kapcsolatuk rövidesen meg is szakadt.
Fadrusz János: Fiatal nő arcképe
János még megírta a bárónőnek, hogy szörnyen szenved, a benne dúló viharok, a birkózások felőrölték, nyomorultul néz ki, de a lelki küzdelem fellobbantotta a művészet iránti szeretetét, és szenvedélyesen vetette bele magát a tanulásba Tilgner műhelyében. Noha a csalódástól egy évig lázas beteg volt, az még jobban űzte, hajtotta őt. Sokat rajzolt, díjakat is nyert vele, később azonban művészi elképzeléseit többnyire közvetlenül az anyagban formálta meg. Mestere a neobarokk jegyében a formák gazdag változatosságát helyezte előtérbe, a festőiséget, az aprólékos kidolgozást, az anyagszerűség tapinthatóságát hangsúlyozta, s erre nevelte tanítványait is. Ebben a szellemben készítette el Fadrusz több pozsonyi ismerőse portréját, melyek közül a fejlődés különösen Thiard-Laforest József karnagy büsztjén érhető tetten.
Thiard-Laforest József mellszobra
Művészi látóköre fokozatosan tovább bővült, s feltörtek belőle ifjúkora vágyai, hogy monumentális szobrokat készítsen. „Lelkében grandiózus víziók ébredeznek, hogy érzést, erőt, fenséget szeretne kifejezni, hatalmas súlyos formákat, monumentális egyszerűségben.” Ezeket a vágyakat azonban az egyébként rendkívül tisztelt Tilgner ízlése gúzsba kötötte. Egy kisebb nézeteltérés is kialakult köztük, amikor a mester sétapálcájával kárt tett egyik agyagból készült tanulmányszobrában, s az önérzetében sértett ifjú zseni otthagyta őt. A pozsonyi takarékpénztár ösztöndíját is kockára téve átpártolt az akadémia másik tanárához, Edmund Hellmerhez, akinek az erőteljesebb, lényegre törőbb stílusa közelebb állt Fadrusz művészi ideáljához. Hellmer tanítványaként az Akadémia rendes diákja lett, s az itt eltöltött évek alatt nemcsak szakmailag lépett előre, hanem egy lelki átalakuláson is átesett. Itt döbbent ugyanis tudatára hazafiúi érzéseinek. Erről így vallott: „Pozsonyi német vagyok, de magyar ember, de szenvedélyes hazafivá ám Bécsben lettem, az osztrákok közt. S ez a fejlődés olyan természetes! A nemzeti érzés kultúrán alapszik, és nem nyelvi kérdés, de azért erős kapcsolatban van vele. Bécsben a nemzeti múlt éreztetése, a historizmus filozófiája fogadott, mely a francia forradalom gyermekének, a kozmopolitizmusnak eszméit, az egységet és egyenlőséget, az egy kultúrközösségben élők számára követelte. (…) E politikailag nemzeti egység volt Bécs ideálja, a Gesammtmonarchie, az enyém is – ezért szakadtunk szét. Az én politikai nemzeti egységem – szülővárosomon át – a magyar nemzeti állam, az azokat szolgáló hősökkel, s egyszerre szembekerültem – ugyanazon politikai és filozófiai meggyőződések mellett – egész bécsi környezetemmel. Most aztán még jobban szerettem a pozsonyi embert, aki, ha németül is beszélt, öntudatlanul, érzésénél fogva magyarnak vallotta magát.” Ez vezette őt arra, hogy a magyar nyelvben tökéletesítse magát. Bécsben! Itt, ezekben az években ismerkedett meg későbbi feleségével, Deréky Annával, aki maga is művészi ambíciókat dédelgetett, és a lelkét Jánoséhoz hasonlóan szerelmi bánat nyomasztotta. Ebből azonban új szerelem fakadt, és amikor Fadrusz szobrászként befutott, összeházasodtak.
Fadrusz János felségével, Deréky Annával
Előtte azonban az akadémiai éveket lezáró vizsgamunkájára készült, s ennek témájául a lelkében élő hitének legnagyszerűbb képviselőjét, az istenség fogalmának teljesen megfelelő Krisztust választotta, mert ezt tartotta legmegfelelőbbnek a drámai érzések kifejezésére. Hiába próbálta őt lebeszélni mestere is, aki tartott attól, hogy „e sokat feldolgozott tárgyban új művészi felfogást és eredeti érzést nem fog tudni kifejezni”. Fadrusz nem tágított a gondolatától. Barátja műteremként használt kerti házában maga ácsolt keresztet, hogy modelljét függő állásban tanulmányozhassa. A modell azonban egy percig sem bírta, hiába is próbálták pénzzel még inkább motiválni, ezért ő maga lett a modell, s kínok között addig tűrte a tortúrát, míg a fényképész nem készített róla minden oldalról felvételt. Ennek alapján mintázta meg a Krisztus a keresztfán című alkotását.
Fadrusz modellt áll a feszülethez
A Hellmer elismerését azonnal kivívó feszületet rövidesen Pozsonyban is bemutatta, ahol Drodtleff Rezső Mihály utcai boltjának udvari helyiségében, fekete lepellel borított háttér előtt állította ki. „Reggelenként egy-két kiváncsi anyóka vetődött a helyiségbe. Ezeknek egyike-másika ösztönszerűleg borult térdre e feszület láttára, s imádkozott a feszület előtt. A piacról hazatérőben újra betértek ezek a jámbor lelkek egy kis imára, s velük együtt jöttek többen, úgyhogy délfelé már zsúfoltságig megtelt a terem. Templomi csend támadt a kiállítás helyiségében” – mesélte a művész.
Fadrusz feszülete a virágvölgyi (blumentháli) templomban (Fotó: Braňo Bibel)
Később a feszület eredeti gipszmodelljét az új virágvölgyi templomnak ajándékozta, ahol a mai napig látható. Pozsonyban a nagy evangélikus templomban található egy további másodpéldány, de például Dobsinán is van belőle egy. A szülővárosában elért sikere csak fokozódott, amikor a feszületet bemutatta Budapesten az 1892–93. évi országos képzőművészeti kiállításon, s elnyerte vele az ezerforintos fődíjat. A látogatók a csodájára jártak, csakúgy, mint a párizsi világkiállításon, ahonnan az angliai Exeterbe is eljutott, otthon pedig – noha az egyház túl emberinek találta – több példányban reprodukálták.
Fadrusz monumentális alkotása
Közben a millenium közeledtével az ország lázasan készült az évforduló méltó megünneplésére; nemcsak a főváros, hanem a vármegyék és városok is versengtek, hogy minél művészibb formában jelenítsék meg a múltat. Emlékműveket rendeltek, s a történeti szobrászat számos remeke keletkezett ezekben az években. Kettő Fadrusz János keze által. A kolozsvári Mátyás-szobor ma is megcsodálható, a pozsonyi Mária Terézia-kompozíciót azonban már hiába keresnénk.
Vegyük azonban sorjában! Pozsony városa már régóta készült egy adóssága törlesztésére, ami abból adódott, hogy 1870-ben elbontották az 1563 és 1830 között Pozsonyban tartott királykoronázások ceremóniájának egyik helyszínéül szolgáló koronázási dombot. A kormánnyal folytatott egyezkedések eredményeképpen a helyét egy emlékszoborral kellett volna megjelölni. A városnak azonban erre sokáig nem volt pénze. A helyzet 1892-re változott meg, miután Pozsony gazdasága fellendült. Az elhatározást tett követte, és a városi tanács által megbízott szoborbizottság úgy döntött, hogy egy pozsonyi születésű művészre bízza az emlékmű megalkotását. Ketten jöhettek számításba, a már elismert Tilgner Viktor és a pályája elején levő, de nagy reményű Fadrusz János. A nem egykönnyen meghozott döntés úgy született meg Fadrusz javára, hogy Tilgner elfoglaltságra hivatkozva visszalépett. Igazság szerint azonban a bécsi akadémia tanárának nem nagyon tetszett, hogy egykori – szerinte hálátlan – tanítványával kell versenyeznie, ráadásul a terve se nagyon nyerte meg a pozsonyiak tetszését. – Tilgner elképzelése ugyanis az volt, hogy egy hatalmas gránitalapzaton királyi jelvényeket őrző oroszlán nyugszik, s az alapzatra a Pozsonyban koronázott királyokat ábrázoló reliefek kerültek volna.
Tilgner Viktor szoborterve a koronázási emlékmű pályázatán
A pozsonyiak többsége azonban nem rokonszenvezett a cseh oroszlánra emlékeztető mű tervével, annak ugyanis „okvetlenül magyar, nemzeti vonatkozásúnak kell lenni”. Fadrusz ráérzett a pozsonyiak vágyára, és szobrának témájául az 1741. évi országgyűlés azon jelenetét választotta, amikor a magyar főurak életüket és vérüket ajánlották fel Mária Teréziának veszélyeztetett trónja védelmére. Vitam et sangvinem! Itt el is dőlt a verseny. Fadrusz János szülővárosától elnyerte az élete első monumentális emlékművének elkészítésére szóló megbízást.
Kép a carrai márványbányából
A kivitelezést alapos előkészületek előzték meg. Emlékműveket tanulmányozott külföldön, inspirációt keresett a pozsonyi várban lejátszódott jelenet és Mária Terézia régebbi művészi ábrázolásaiban, s kutatott a megfelelő modellek után. A királynő esetében a valóságban egy cirkuszi lovarnőre esett a választása, képzeletét azonban az őt nemrég elutasító asszony emlékképei is irányították. A lovarnő alkata és viselkedése nemes és méltóságteljes volt, mint Therese Biardé, s ez megegyezett a Mária Teréziáról alkotott képével. A mellékalakok ruházata, a lószerszám és más kellékek mintáját is eredeti darabok képezték. A közvitézben önmagát formálta meg, a főnemes ruhájához Festetics Tasziló díszmagyarját tanulmányozhatta, a lovat pedig a bécsi udvari lovardában mintázhatta a hatalmas Alba nevű spanyol ménről. Az emlékművet a budapesti műteremben elkészült gipszminta után, kétszeres életnagyságban 1894-ben kezdték faragni a carrarai márványbányákban Fadrusz irányításával. Fadrusz úgy képzelte, hogy a szobor egy tömbből lesz. Mivel azonban hatalmas tömege miatt se hajón, se vasúton nem lehetett volna szállítani, több darabra kellett vágni.
A Mária Térézia-szobor kipakolása Pozsonyban (L. Kálmán gyűjteménye.)
Végül 1896 szeptemberében az emlékmű darabjai megérkeztek Pozsonyba, ahol már készen várta a szürkéskék gránitból készült talapzat az ország minden megyéjéből küldött egy-egy negyed köbméter földből emelt dombon. A szobordarabokat Fadrusz felügyelete mellett illesztették össze nagy-nagy alapossággal. Ahogy már előre biztosította Dröxler Gusztáv polgármestert, az illesztéseket „a legjobb szem sem láthatja soha, még ha tudja is a helyét…” A művész arra is ügyelt, hogy sehol se legyen a szobron mélyedés, ahol a víz megállhatna vagy a repedésekbe bejuthatna. A problémás helyeket angol márványcementtel öntötte ki. „…nagyobb lelkiismerettel nem lehet ezt a munkát végezni, mint amint én tettem; hiszen ez a munka lelkemnek és életemnek egy része…” – írta Dröxlernek. A szobor felállítása után Fadrusz elvégezte az utolsó simításokat. Fekete Nagy Béla kolozsvári városi tanácsosnak írta egyik levelében, hogy szerelmetes királyasszonya szobrán naponta ötven vésőt koptat el. A művet a város november 14-én vette át. Az ünnepélyes leleplezést azonban már nem tudták megejteni a millenium évében. Azt végül a következő év tavaszára halasztották.
Az emlékmű leleplezése (J. Cmorej gyűjteménye)
Az emlékmű időkapszulája korabeli pozsonyi újságokkal (L. Kálmán gyűjteménye)
1897. május 16-án az uralkodó, I. Ferenc József és az uralkodóház számos tagja, valamint az ország világi és egyházi vezetőinek a jelenlétében hullott le a lepel a magyar vitézségnek emléket állító szoborműről, amelyet Thaly Kálmán történetíró, politikus a talpazatban elhelyezett okmányban ezekkel a szavakkal bocsátott útjára: „Emlékmű, te, aki a magyar hűséget, a magyar hősiességet, a magyar lovagiasságot és törvényszeretetet, Te, aki a nemzedékek magyar erényét hirdeted kőbe vésve, állj is rendületlenül! Állj örök időkig! Állj, míg az ezeréves, imádott haza áll!” Nos, ez az, ami nem vált valóra. Fadrusz János életének nagy részét a küzdelem jellemezte, alig valamivel több mint egy évtized adatott meg neki, amely alatt géniusza kiteljesedhetett, s vált kora emlékműszobrászatának legeredetibb alkotójává.
A lerombolt emlékmű maradványai
A pozsonyi Mária Terézia-szobor – mint az első olyan műve, amely végérvényesen kijelölte helyét a legnagyobbak között – egyúttal alkotója tragédiáját is előrevetítette. Fadruszhoz a sors volt kegyetlen, és ragadta ki őt az élők sorából 1903. október 26-án, szobrát pedig vandál emberi kezek rombolták le 1921. október 26-án.
A szobrász műveiben él tovább
Pozsonyból messzire kell menni, hogy meglássuk azt, amit ma Fadrusszal azonosítunk leginkább: Mátyás király kolozsvári emlékművét. Noha fentebb utaltam más köztéri és múzeumba került alkotásaira, a főműve mégiscsak a hadvezérei társaságában ábrázolt győzedelmes Hunyadi Mátyás bronzszobra, amelyen – egyik méltatója szerint – ha nem lenne semmiféle felirat, akkor is mindenki, aki csak egy kicsit ismeri a magyar történelmet, nyomban felismerné az ábrázoltat.
A kolozsvári Hunyadi Mátyás-emlékmű
Hunyadi Mátyásról többen mintáztak szobrot, festők elevenítették meg alakját, de a művek sorából csak egy az igazi: Fadrusz alkotása. Ez is azt bizonyítja, hogy jogosan tapadt a város nevéhez egy állandó jelző: Kincses Kolozsvár.
S mi marad nekünk, pozsonyiaknak?
Legfőbbképpen a remény, hogy egyszer eljön az idő, amikor a döntéshozók nemcsak a mazsolát akarják kiszedni a kalácsból, hanem harapják azt a részét is, amelyik egy kicsit megégett. A németből lett magyar Fadrusz mérges szavakkal utasította rendre egyik hírlapíró barátját, aki egy alkalommal a szlovák származású Stróbl Alajoson köszörülte a nyelvét. Ebben a Fadruszban nem volt semmi elutasító egyetlen nációval szemben sem. Vajon ő miért nem érdemli meg magyar szobrászként, Pozsony szülöttjeként, hogy a nagyságához méltó helye legyen Szlovákia fővárosában? Nemsokára emlékezünk születésének 160. évfordulójára…
(Ez a cikk nem készülhetett volna el Lázár Béla, Soós Gyula, Batka Antónia, Batka János, Ortvay Tivadar, Malonyai Dezső, Kumlik Emil, Vámossy István, Henszlmann Lilla, Murádin Jenő és még sokan mások írásainak ismerete nélkül.)
Hornyák István
Kíváncsi mi újság a Pozsonyi Kifli háza táján?
Támogatóink
Támogassa az értékes dokumentumok, családi fotóalbumok, könyvek, fényképek és képeslapok megmentését, hogy ne vesszen feledésbe a háromnyelvű város, Pozsony atmoszférája.
Egyesületünkbe tagsági kérelem kitöltésével és beküldésével magánszemély vagy szervezet is beléphet.
Hirdessen weboldalunkon!